Sosem tudhatod, mivel fog megjutalmazni a Veledutaztam...

Én egy tucat jutalomfalatot kaptam. Reményt. Szórakozást. Figyelmet. Új ismerősöket, új barátokat. Beszélgetőtársakat. Információt. Szívmelengető gondolatokat. Bögrét. Kitűzőt.  Végül, mégis elsőként, egy hatalmas esélyt a boldogsághoz:  a kedvesem. ..és a lehetőséget, hogy ezt megosszam Veled.

A regisztrálásomat követő néhány hónapban egyre aktívabban járattam az ujjaimat a billentyűzeten. Beszélgettem a chatfalon az online tagokkal, gyűjtöttem az ismerősöket, leveleket váltottam néhányatokkal. Olvastam a blogbejegyzéseket, sok helyen nyomot hagytam magam után. Dobáltam a mosolyokat úton-útfélen.

Egyszer aztán meghívást kaptam a lányok interjújára. Meglepődtem, de nagyon izgatottan vártam a találkozást.

A megbeszélt időpont előtt 20 perccel sikerült megérkeznem a találka helyszínére. Izgultam, hogy megismerem-e a többieket. Aztán megláttam egy ismerős arcot. Olvastam már több blogbejegyzését, profiloldalán néztem a bemutatkozó szövegét, és emlékeztem, hogy több lány is ecsetelte, melyik a kedvenc képe róla. De még sosem beszélgettem vele. Hát, eljött a pillanat:
„Szia, én vagyok a Nagymosoly"-mondtam szinte énekelve.

Kezet nyújtottam, megszorítottuk egymás kezét. Közben megkaptam, hogy neki van rendes neve is...
Ha anime-figura lettem volna, megjelent volna a vízcsepp a fejem mellett.

No de ugye változatlanul volt még vagy 10 perc a találkozóig, felvetette, hogy húzódjunk be a hideg elől a vásárcsarnokba. Nekiindultunk hát, és sietős léptekkel haladva kerestük a csarnoknak azt a szegletét, ahol egy fokkal is melegebb van, mint odakint. Nem találtunk ilyet. Cserébe közben megtudtunk egymásról pár dolgot: ki hol dolgozik, mit tanul vagy nem tanul, és mik a jövőbeni tervek. Feladtuk a meleg reményét, kimentünk a többiekhez.

Az interjún megmosolyogtatott, mikor előszedte az összehajtogatott papírlapot, amire a precízen előkészített kérdéseit nyomtatta. Tetszettek a meglátásai és ahogy mosolygott. Látni véltem rajta, hogy az én válaszaimra jobban figyel. Aztán egy idő után meghallottam a fejemben a motoszkálást: „hé, neked tetszik ez a fiú!". Elhessegettem a gondolatot, mondván biztos agyamra ment a 8 hónap egyedüllét. ... És bár a kettő nem zárja ki egymást, mégiscsak felvette a kapcsolatot velem. Beszélgettünk sokat. Többet. Még többet. Meséltem neki, hogy előadásunk közeleg a társulatunkkal, megígérte, hogy eljön megnézni.

Az interjút követő héten egy nap én ráértem és unatkoztam, ő pont végzett a munkájával, találkoztunk hát és beültünk egy teaházba. Kapásból beleborította az itallapokat a mellettünk lévő beépített halastóba, imádnivaló jelenet volt! Ő meglepődött, hogy ilyen történt vele, én meg megörültem, hogy nem csak velem történnek ilyenek.

Beszélgettünk. Figyeltem őt, és meg voltam zavarodva. Nem láttam rajta, hogy tetszenék neki! Nem tudtam olvasni a szeméből! Végzetes hiányosság...

Aztán utunk végén felvetette, hogy a hétvégi előadás után üljünk be valahova meginni valamit. Na, itt vesztettem el a hitet, hogy bármit is tudnék a férfiakról. Már számítottam rá, hogy majd valami ürüggyel lemondja az előadást, de nemhogy megerősítette, még utána is látni szeretne. Pedig ha tudná, hogy az előadásban majdnem agyonverve, vörös-lila foltosra sminkelve, megkötözve, hörögve fogok tündökölni....

És ott volt. És megvárt. A Kolibri Pincében iszogattunk és beszélgettünk vagy 3 órán át. Meg akartuk ezt ismételni, csak helyét nem találtuk a következő találkánknak. Igen, ez az a pályázat, amit a blogomban indítottunk, az üveg borért, ami „életét áldozta", hogy nekünk jó esténk legyen.

Azóta pedig séta, filmnézés, sushi, kiállítás, 57.számú italbolt, kávézás, mozi...

Nagymosoly és northwood együtt utazik tovább.

Hát, Kedves Olvasó, ha valamiért, hát EZÉRT megéri aktívnak lenni!