Egyre többet olvasok. Jót tesz nekem, hogy újra elkezdtem. Ahogy mondtam is már, kicsit kaméleon vagyok a könyvekkel. Ragad rám a stílus, a szókincs, egészen  meghatároz a hangulata annak, amit olvasok.
Délután beköltöztem Polcz Alaine naplójába.

 Azt írja, azok az emberek, akik csak úgy egyszerűen élnek, sokkal inkább félnek a haláltól, mint azok, akik teljességében élik minden percüket.
A pilláim itt leragadtak. Elszundítottam. Sötét helyen álltam álmomban, és egy fekete paripa jött felém. Hirtelen felágaskodott, én alulról láttam a mellkasát, a felhúzott ajkai mögül kivillanó fogait. Tudtam, ha földet ér, a patái éppen halálra fognak sújtani. Felriadtam.
Tanfolyamokat kellene szervezni az öregedésről. Könyveket kellene írni róla. Meg kellene tanulnunk megöregedni- ezt mondja ő, P.A... Ezen elgondolkodom. Nem úgy van, hogy születni, szülni, szeretni, meghalni nem kell tanulnunk? Nem tanulja a madár sem nevelni a fiókát, csak úgy tudja magától. Nem tanulta az ősember sem, mégis tudta, hogyan éljen, hogyan haljon. Vagy lehet, hogy mi elfelejtjük ezeket a dolgokat. Minél messzebb kerülünk az ősállapottól, annál távolibbak ezek a mélyen lapuló tudások. Riadtan figyeljük az elhasználódó testünket, elfogyó időnket, miközben észre sem vesszük, hogy elfecséreljük az életünket.
Azt olvastam nemrég, hogy a mai emberek azért depressziósok olyan nagy számban, mert a világunk mérhetetlenül felgyorsult, és még nem tudtunk alkalmazkodni hozzá. Nem erre vagyunk kitalálva, amit megélünk. Szakkönyvekből tanuljuk a gyereknevelést, a szülést kórházakba, futószalagra telepítettük, közben pedig elfelejtettük, hogy hogyan segítsük az anyát és a gyermeket szeretettel ebben a folyamatban. A haldoklókat kórházba dugjuk,és egyedül hagyjuk az utolsó, nagyon fontos percekben. Lótunk, futunk, hogy fontosak legyünk.
De mi az, ami a teljességet adja? Honnan tudhatom, hogy teljes életet élek? Azt hiszem, ezt már csak akkor tudom meg, mikor a kapuban leszek. Ha akkor nincs hiányérzetem, akkor tudhatom, hogy jól éltem. Mint a gyereknevelés. Mindig azt mondom, tesszük, ahogy tudjuk, és az, hogy jól csináltuk- e, csak akkor derül majd ki, mikor már semmit sem tudunk korrigálni, mikor a fiunkból már férfi lesz. Hogy milyen emberré válik, majd az mutatja meg, hogy jól neveltük- e.
Akik megélték már a halálközeli állapotot, azt mondják, minden átértékelődött bennük ott, mindennek a végén (kezdetén?). Visszatérve mind lelassulnak. A szeretteik felé fordulnak, elmélkednek, kevésbé elégedetlenek a világgal. Olyan, mintha hálásabbak lennének "csak" azért, hogy itt lehetnek. Ez lenne a teljesség? Az egyszerűség, az elfogadás? Ez ad harmóniát? Látod- e, barátom, te meg mindig azt gondoltad, minél többet látsz, teszel, tudsz, annál közelebb kerülsz a nagy igazsághoz. De nem kerültél semmihez közelebb, csak állandó nyugtalanság gyötört. Félelem, hogy lemaradsz valamiről. Valami fontosról. Lemaradsz az életről.