Olyan príma íróasztalom van, hogy ihaj! Azzal kezdte reggel Atibi, hogy most már tényleg elmegy, és megveszi, mert jövő héten hoz egy számítógépet, meg egy nyomtatót is nekem, azt meg kell rakni valamire.
Nem, nem azért örülök kiemelten, mert még sose volt íróasztalom, csak azért, mert ez nekem azt jelzi, hogy értékes az, amit csinálok. Valahogy azt képzelem, hogy azért fekteti belém a cég pénzét, mert értékeli a munkámat. Mondjuk sose volt még rossz főnököm. Mondták már sokan, hogy remek, amit csinálsz, csak így tovább, meg olyat, hogy nahát, ez aztán igen. De az csak mondás. Ez meg nem mondás. Ezek nem szavak, hanem olyasfajta figyelmességek, amik attól jók, hogy nem kéri az ember, hanem valaki magától meglátja, mire van szükségem. Ettől válik külön értékessé.  Azt is mondta, hogy adjam meg az irodaszer igényemet. Rögtön jeleztem, hogy kérek plüssöket, sólámpát és fényképkereteket, amikbe menő módon kipakolhatom a családomat az új íróasztalra. Hogy modellt közvetítsek, ugyebár. Jólesett nagyon, hogy nem nézett kitágult szemmel, értetlenül, hanem jót vigyorgott a béna humorizálásomon.
Hiába, kezd hozzám szokni.
Akkor is rutinosan mozgott, mikor telefonálás közben fellöktem a kávésbögrémet, és két középiskola teljes anyagán öntöttem végig a tartalmát. Hozta a törlőket, és szépen felitatta a foltokat, míg én egy ismeretlennel csacsogtam.
Áh, szeretem, ha valaki csak úgy, szavak nélkül méltányolja a színes (kávéfoltos) személyiségemet!
Itthon mr. Darcy várt engem isteni húslevessel, cigánypecsenyével, összetakarított konyhával. Egyszerűen hihetetlen volt! Sose főzött még egyebet tojásrántottánál, és nem is hittem volna, hogy képes ilyesmire. Ő sem hitte. Megdöbbent, hogy mennyire örülök egy ilyen - szerinte- apróságnak. Pedig ha nő lenne, tudná, hogy egy ilyen megfőzés- rendrakás többet ér százezer "jaj, de szeretlek"nél, bonbonoknál, virágoknál. Ez aztán figyelmesség a javából! Az ilyenektől érzem igazán, hogy megbecsül, figyel rám, és szeret engem.
Kajálás után bevonultam a hálóba, és végignyúltam az ágyon, hogy lazítsak egy keveset. Az ajtón túlról beszivárgott hozzám a többiek nyugodt szöszmötölése. Nem nyaggatott senki, nem zavart semmi, olvastam háborítatlanul.
Hozzám szoktak már. Tudják, hogy néha szeretem, ha békén hagynak.

Tegnap senki nem mondta, hogy f**a csaj vagy Dorisbaba, meg hogy így értékellek, meg úgy szeretlek. Azt se hallottam, hogy milyen csinos vagyok, jó a hajam, remekül dolgozom, pompás anyuka, kiváló háziasszony veszett el bennem. Ajándékot sem kaptam. Nem, nem... senki sem mondott szép szavakat. Olyan volt mégis, mintha mindig előttem járna valaki, hogy minden akadályt elgördítsen az utamból.