Itt a hétvége. Az iskolából jövünk hazafelé, de meg kell állnunk, mert Nagyfiamnak megígértem, hogy viszek haza fejfájás csillapítót. A tárcámat otthon felejtettem- milyen jó, hogy a gyerek rám bízta a zsebpénzét, így a szükséges összeg mégis nálam van. Okoskával ballagunk a gyógyszertár felé, a fejem leszegve. A járdán a gödröket figyelem. Hirtelen valaki elém ugik. Ijedten kapom fel a szemem. Egy kedves arc néz rám közvetlen közelről. Mókásan vigyorog, hangja nincs, csak egy kis cédulát mutogat. A hasán egy sporttáska kinyitva, amiben plüssfigurák sorakoznak. Édes, szépséges macik, kutyák, nyuszik...Jaj, ne! Vásárolni kellene, állatkát venni. Nem akarok adakozni, gyógyszer kell, meg amúgy is: ne kérjen tőle senki, én se kérek! Nekem sincs. Még plüsskutyám sincs, táskám sincs, pénzem sincs... Mosolyom, az van, de nem adok most azt sem. Rázom a fejem, és kikerülöm a fiút. Kényelmetlen helyzet. A mosolya elolvad, megy tovább. Ide- oda, de hiába, nem ad senki. Okoska mondja szomorúan: Milyen kár, hogy nem adhatok neki! Annyira jó lenne! Annyira szívesen adnék neki! De tudod mit? Ne nevess ki, tudom, hogy butaság, amit gondolok. Talán szeretném, ha a barátom lehetne. Elhívnám magunkhoz.
Közben megvesszük a gyógyszert, maradt 200 forint. Már az autó felé haladunk, ő figyeli a fiút. Mosoly, kártya, aztán áll tétován. Nem ad senki. Nincs nekik, vagy szégyellnek adni- nem tudom. Kis hely vagyunk, az emberek nem szeretnek elsők lenni, elsőként adni, elsőként segíteni. Ákos szomorúan nézi a fiút az üvegen át.
- Bárcsak lenne pénzem! Ha egyszer nagyon gazdag lehetnék, minden szegénynek az asztalára letennék 3 millió forintot. Ne nevess ki, tudom, hogy butaság!
- Nem, nem az. Cseppet sem butaság, amit érzel. Nézd csak, maradt 200 forint. Add hát oda neki. De ne fogadj el játékot, ez túl kevés ahhoz.
Az arca felderül, szalad át az úton. Látom őket. A fiú mosolyog most is, ahogy beszél hozzá. Keresgél a táskában, de a gyerek rázza a fejét: Nem kell kiskutya, nem azért, nem számít. Utána indul vissza hozzám. A srác figyeli, ahogy távolodik, nevet most is, aztán hirtelen rémültre vált az arca, a keze a levegőbe lendül, mintha kiáltani akarna, dehát ő hallássérült, beszélni sem nagyon tud. Azért olyan színpadias a mosolya is. Az arcával beszél. Most azt mondja: Jaj, ne! Vigyázz! A gyerekre kapom a szemem. Az úttest szélén áll, egy autó húz el előtte. Hja, a fiú azt hitte, kilép majd a forgalomba, ezért a riadás. Nincs baj, ne aggódj! Soha nem lép ki. Biztonságban jön át, közben a plüssös fiúval összeakad a szemünk. Hatalmas mosoly villan az arcára, a kezeit széttárt ujjakkal emeli üdvözlésre. Aztán a jobbot a szívére teszi, és elegánsan meghajol felém. A pantomim művészeket juttatja eszembe. Szép napot neked is.