Nagyfiam betegszabin van itthon. Ez persze nem jelenti azt, hogy én ne dolgozzak. Persze, hogy dolgozom. Felhívom  pénteken az irodából, kicsit összezördülünk, közben megszakad a vonal. Kinyomta volna? Na nem, ennyire nem lehet "olyan". Kinyomni a telefont a legeslegeslegnagyobb taplóság, és egyáltalán nem vall rá. Csalódott vagyok, bár belül nem hiszem, hogy ez történt. Később felhív, és elnézést kér. Azt mondja lemerült, és töltőre kellett rakni a szerkentyűjét. Aztán  mikor hazajövök, akkor tükörtojás van sütve, és az összes reggeli rom elmosogatva.
Mert ilyen gyerek. Ilyen fiú. Büszke vagyok rá.

Ezt muszáj volt kifirkantanom, pedig amíg rohangáltam egyéb ügyeim után, leégettem egy bablevest, most el kell kezdenem elölről , és még más ételeket is, meg amúgy is van egy nagy rakás dolgom, és egy nagy rakás mondanivalóm is, amit persze nem tudok most megírni, de a Fiamat... Őt bizony muszáj volt.