Szemlélődöm.. hivatalból és hobbiból egyaránt... nézem az utasokat, az autósokat a rohanást. Ahogyan összekoccanunk, vagy egymástól távol sietünk valahová. Kevesen mosolygunk, nem véletlen: ezt akarják, az emberséget is kiölni: gombnyomásra fogyasztó droidok kellenek. Ők is azok, csak nem tudják. Neked nincs lehetőséged választani: bezártak, egyedül vagy párosan, családostul a saját korlátaid közé. Némelyeket magad húztál fel másokat állítottak...nem csak neked. A szomszédod ugyanígy járt...vagy rosszabbul Te csak azt láthatod: neki mindig jobb a fűje asszonya/pasija zöldebb...de nyugtat a tudat, hogy Te ugyanezt hallod tőle: kifelé nálad is minden szép, kiegyensúlyozott, szép: a kirakat, de néha magad is elhiszed. Este a sötétben amikor már a melletted fekvő sem szól hozzád, összeesel a saját kis apróságodon, a föléd tornyosuló problémák között. Mindig veled vannak. Néha akkor is egyedül vagy, ha család és barátok vannak körülötted, máskor sikerül az érzést felülírni...Nem vagy beteg, csak kezelésre szorulsz...ahogy mindenki.