Elcsépelt, semmitmondó frázisok repkednek az életről. Tévhitek, vagy éppen nagy összpontosítással felállított fikciók, melyek mindig a végleteket próbálják felnagyítani több-kevesebb sikerrel. A pozitív hozzáállás mondatja velem, hogy annak kell örülni, ami megadatott számunkra és ez nem kevés. Ez egy történet, egy mese, melyben egyszerre veszünk rész. Száz és száz furcsa személyiség rajzolódik ki a tömegből, ám mindenki a csoport tagjaként rója fáradhatatlan köreit felfele. A fokozatok láthatóak, ám mégsem szemet szúróak. Hangadók, tömegvitézek, stratégák és végrehajtók, mind egy család tagjaként, ki-ki saját módján és kedve szerint. Mindenki szeretne akár csak egy percre híres lenni. Egy perc néha képes örökkévalóságnak látszani. Mind a közös tervezésben és alkotásban, mind a pusztán együttöltött időben, mind bármiben, ebben az egész hosszú folyamatban. Barátságok, szerelmek, maradandó hatások kötődnek mindenki lelkéhez. Kötődés egymáshoz, helyzetekhez, az élethez. Az összességnek, a színes gépezetnek jut a legnagyobb szerep. Észre sem vettem és egy jól működő szervezet részesévé váltam. Akarva akaratlanul léteznek olyan pillanatok, amikor átjárja lényünket a gyönyör, testünk libabőrös lesz, s érezzük hogy most valami értéket teremtünk. Ezek a dolgok olyan megmagyarázhatatlan töltést adnak, úgy érzem bármire képes vagyok, s melytől vezérelve képes vagyok visszaállni a hétköznapok szürkeségébe. A reggel, a feltörő nap képe, egy mosoly, a barátok, a kihívások izgalommal várása, melyekkel kezdődik a nap. Azt kívánom, bár soha ne érne véget ez az egész, s ezek a pillanatok életem végéig tartanának. Ezekért az apró pillanatokért érdemes élnünk, s akkor elmondhatjuk, hogy van jövőnk. Vajon képesek vagyunk erre?