Érdekes egy út volt a tegnapi, igazából szerencsére volt nálam víz, tehát nem kezdtem nagyon aggódni, amikor egyszer csak azon találtam magamat, hogy senkihez nem akarok lemenni beszélgetni vagy éppen nem tudok elmenni semmilyen apróságért sehova, így nekiindultam a legújabb magam elé kerülő bicikliútnak Gyulán. Az út minősége remek, persze sokáig nem tart, de mivel aug. 20. lévén nem sokan jártak az utakon még nem is volt zavaró, hogy ki kellett mennem a főútra, ami Mdgyesegyháza felé talán nem a legjobb minőségű Gyula környékén. Fényképezni is csak párszor álltam meg, látnivaló nem nagyon akadt az eddigiekhez képes rekordhosszúságú, 30 kilométeres út során.

Először látóképen álltam meg, habár a megállásokat ezen az úton elfelejtettem számon tartani, talán pont az út hossza miatt. Az út hosszával persze nincs baj, de az ember könnyen elveszti az érdeklődését, ha órákig hajt előre bármilyen kanyar nélkül. A térkép alapján gondolom érthetőek az aggályaim, hiszen a tűző nap alatt, a kopár puszta közepén nem sok mindent akartam vagy éppen tudtam leképezni. Amit mégis, nos az sem túl érdekes látvány.

Elmélkedtem az alföld végtelenségén, mérgelődtem az út végtelenségén, és értetlenkedtem Kétegyháza - ezúttal a község - bugyutaságán, hiszen leglátogatottabb turistahely is lehetne, és nincs nyitva egyetlen bolt vagy presszo ilyenkor kora délutánján. Tehát szűkös készleteimből egy méregdrága vizet vásárolva jutottam raktárkészlethez, ami nem meglepő módon elfogyott, beosztásomnak köszönhetően , amikor is megálltam a tanyamuzeum  mellett, ezúttal engedve a kísértésnek, hogy adjak egy almát az út mellett legelésző szép sötétszőrű kancának, és persze megörökítsem. mint emléket.

Ezek után egy nagyon kedves barátomat csöngettem meg porzó nyelőcsövem okán, és egy kis kora estébe folyó beszélgetésen pihentem ki magam mielőtt hazakarikáztam a lámpagyújtás idejére. A fáradtságom ekkor ütött ki teljesen, és sikerült átdurmolnom egy fél napot.