Amikor először próbáltam átjutni az Örsön a HÉV-től a metróhoz idegesített a tömeg, az aluljáróban henyélő alakok, a hangzavar. A következő napon előre paráztam a hamarosan előtörő pánik miatt, jött is kéretlenül.

Ez így ment napokon át, mígnem egy szürke délutánon minden megváltozott...az aluljáróba levezető lépcső legfelső fokára léptem. Valami hideg, nedves fonta körül a bokámat, léptem mégegyet s a lábam már a vizet taposta.

Süllyedni kezdtem s a kék óceánban találtam magam. Síkos haltestem ekkor már könnyedén siklott az áramlattal.

Körülöttem megannyi pikkelyes - sügérek, aranyhalak s néhány doktorhal - igyekezett a vízzel teli alagútban a többirányból felénk szűrődő fény felé. Tudtam, ha elég ügyesen mozgok gyorsan elérhetem célomat: kijutni a szűk szorosból.

Eleinte nehezen ment, mert a szembejövők( mindenbizonnyal harcoshalak) csak egyhalnyi sávot hagytak az őket akadályozóknak, nekem és társaimnak. De nemcsak velük kellett megküzdeni:hol néhány teknős lassított le, hol a sziklákra tapadt szivacsokat kerülgethettem,... hogy a bűzös, sötét felhőket eregető tintahalakról ne is beszéljek( bocsánat, tátogjak).

Kijutottam az alagútből, de tudtam még bármi megtörténhet, hisz vérszomjas cápák alakja sejlett föl a homályban. Ahogy közelebb értem már jól kivehető volt sötétkék bőrük, oldalsó uszonyukon vöröslő sávval. Ha sikerül nekik valami kedvezőt felmutatnom, szabad az út hazafelé.

Széles vigyorral pofájukon várták, hogy jöjjön valami jó falat.                 

Remegve közeledtem, tágra nyílt szemükben -de leginkább szájukban - láttam már kis narancssárga testemet...s ekkor egy nyolckarú szépségvonta el figyelmüket, nem is kellett semmit mutatnom( pedig lett volna mit)... A pillanatot kihasználva boldogan úsztam elmellettük, hogy csatlakozzam a hazavivő áramlathoz...

Azóta vidáman csusszanok HÉV-től M2-ig, s még az ellenőröknek is dobok egy-két mosolyt néha...