Sebesen suhanunk,

rozsdás metrón utazunk,

levegőt nem kapunk,

így ablakot nyitunk...

a résen sárgán, pörögve

homok hömöpölyög körözve,

lábunk körülfonja, úgy kúszik

fel-fel a nyakunkba!

Segítség! - kiáltják rémült szemeink,

de a forró szemcsék nem engedik,

hogy mozduljunk vagy síkoltsunk,

itt a vég, ez a sorsunk...

Szekundum telik csak, állomáshoz érvén

a tömeg megcsappan, ürül a szerelvény;

a valóság színesen, szagosan tör elő,

forró homokvihar helyett levegő,

s ismeretlen arcok sora jő...

A felismeréssel együtt:

egyedül én voltam,

ki magát a homokban

fojtogatva látta, rémülten

pánikrohamtól szédülten...

2010.06.04.   túzok... na tűzök!