Vannak reggelek, mikor az ember…nem is tudom..
Azon gondolkozik mi a p***nak kelt fel. Maradt volna a kis ágyában és álmodta volna tovább az esti filmet, ahogy ő látta, ahogy ő érezte.
ÉS ERRE? Fel kellett kelni. És lehet rohanni dolgozni.
Nem baj, vigasztalódj, még ma és holnap dolgozol, aztán 4-ig semmi. Illetve de, buli, ameddig fel nem fordulsz. Akkor is jól érzem magam, ha belehalok!
Akkor is? Tényleg?  Biztos? Ez kell?
Ezt mondja minden, dögölj bele, Szilveszterezz, költs, kötelezően érezzed jól magad.
De ettől ki lesz boldog?
És ahogy ezekkel a gondolatokkal megyek, át a kis réten, át a buszhoz, látok egy kis tacsit.
Morzsa színű, helyes kis fiatal kutyus, az a fajta, akit minden ember agyonsimogat, főleg az idegenek, mert azt hiszik, úgy érzik, ettől ők is szebbek és aranyosabbak lesznek.
Elhaladok mellette, vigyázba ül, nem is érdekli, hogy ott megyek, csak ül és bámul…de mit néz?
Nincs arra senki. A tacsi nyakán kis ezüst nyakörv, láncból, de gazdi…nézem, meresztem a szemem, esküszöm újabb 4 szemem is nő, de nem látom. A távolba egy kutyás sétál, kuvasz, vagy hasonló jellegű kutyusa fölugrándozik rá, elkapja a pórázt, megrágcsálja, de nem néz a tacsira, csak rám. Megállok, ők is megállnak, bár a kutya húzná a gazdit, de az valamiért megállt és engem bámul. Odaüvöltenék, hogy mi van? Mi kell? De minek erőltessem magam? 
Hátrafordulok, Tacsi még mindig ül, vigyázban, de nem látok mást.

-Elhagytak? Átöleljelek?- de nem kérdezem hangosan, nem is érdekelné, annyira figyel. Már majdnem a buszmegállóba vagyok, pokolba a munkával és a késéssel, szegény Tacsi, itthagyták.
Vajon mit érezhet?
Az ember tudja, milyen, ha egy barát elárulja, vagy ha a szerelmének hitt kígyó elhagyja, talán azt is, milyen elveszíteni az életből valakit, aki fontos volt, fontosabb, mint önmaga, de Tacsi? Ő mit érez?
És rohannék, hogy fölkapjam, hogy azt mondjam akkor velem jössz, nem érdekel, elviszlek, hideg van, de még mielőtt meggyűlölhetnék minden embert  megjelenik még egy gazdi meg egy ugráló kutya…Ő gazdi? Vagy befogadó?
Tacsi elindul felé.  Hm.  Nézem, remélek, ő gazdi? És előkerül a mási kpóráz. Ő Gazdi.

Meg is jön a busz, de még az ablakból látom őket, komótosan sétál Gazdi és Tacsi, az Ugrancs meg folyton előre fut, ugat és visszafut, közelükbe, mintha csak tudná, mire gondoltam, ahogy láttam ott ülni Tacsit egyedül. 

Nézem az embereket. Olyan elnyűtt mindenki. jobb lett volna aludni inkább mi? Vagy veszekedni, vagy bármi, de otthon.
A munka rabjai. Amikor senkinek, még a legsztahanovistábbnak sincs kedve dolgozni, akkor nekünk mennünk kell.
Megyünk is, savanyú képpel, én bámulom a többieket, ők észre se vesznek. És csak nézem őket, egyenest a szemükbe, nekem nincs mit titkolnom, én büszke vagyok arra, aki vagyok. Én vagyok az, aki kitartott akkor is, mikor már mindenki feladta, amikor mindenki azt mondta elég. És most mégis én lettem az, akire azt mondja 1-2 ember, hogy áruló.
Hát mondd csak, mondd, ha így érzed, de úgy is tudom, hogy nem érzed így. Csak fáj, hogy hülye voltál és eldobtál.  Pedig békésen akartam elválni, meghagyva a lehetőséget a folytatásra, de amikor valaki egy ismeretlen rossz tetteivel takarja el azt, hogy ő maga mit tett vagy NEM tett…gerinctelen dolog.
Nézek egy nőt, aki garbójával takarja el arcát.
-A fogad? Az fáj? Adjak rá valamit?  Aludtál? – akartam kérdezni, de nem teszem.  Amint észre veszi, hogy figyelem, elfordul, nem akarja, hogy észre vegyék.
Eszembe jut a tegnapi beszélgetésem. 
A buszon zötyögtem hazafele, beszéltem az aktuális pályázóval, aki kezemet-vagy másomat- akarja. Csak szeretné…
A beszélgetés a szokottnál sokkal, de sokkal laposabb és célirányosabb lett.
Csórók vagyunk, de csajozni akarunk?
Ja hogy mozi, de nálam?
NÁLAM??? Elment az eszed?:D  Jó próbálkozás, NEM.
Kanos, nem tagadja, és már ezt 1 busznyi ember is tudja, meg azt is, hogy a válaszom NEM. 
Humorral próbálom oldani a dolgot, ez eddig bejött. Megfenyegetem, ha nem mond valami építő jellegűt, ő a múlt és a jövő ott figyel a csuklós busz csuklójában, nem is akárhogy figyel. És már hallja is, hogy róla van szó….de nincs reakció a telefon túl végéről, hát legyen, idén nem találkozunk, utána meg nem azért, amiért te akarod, de nem ám.
Leteszem és figyelem  a férfit. Összetapad tekintetünk, de valaki mindig elkapja, hol én, hol ő.
Hosszan figyeljük egymást, túl hosszan, mire oda jutunk, hogy mosolygunk és bátran nézzük egymást leszáll, én meg csak csóválom a fejem, hát akkor menj, menjetek, jön más. Jön más?

És most, hogy ezen a tegnapin gondolkozom, vettem észre, hogy mindenki savanyú. Fintorognak, utálják a reggelt, a munkát, az életet. Te jó ég, én is savanyú vagyok. NEM! Kérem a tegnapi kölcsön mosolyt a férfitól. És meg is jelenik..
Itt a mosoly, vigyorgok, mint egy téli napsugár a hóesésbe, csak épp senki nem veszi észre. Vagy ha igen, akkor is csak zakkantnak néz, mint mikor direkt vigyorogva utazom végig a hétfő reggelt, tessék, tessék, lehet ezt így is!
Senkinek nem kell a mosoly, az eladó mosoly. Csak én mosolygom.
ELADÓ MOSOLY! Ára 1 mosoly…amit másnap tovább adsz, a sok savanyúnak. Hátha körbeér a Földön.
Ha elindítunk egy mosolyt, mondjuk ma, vajon mikor kapom vissza? Ugyan, ennyi savanyú béka között? Soha.
Eladó egy mosoly, egy magányos mosoly.
Egy mosoly, ami néha azért jól jön, de mégsem adom bárkinek.

Egy mosoly, a Tacsinak, a Gazdinak- hogy van-, egy mosoly a férfinak, aki nem mert…egy mosoly a kérőnek, aki lekéste, mert sietett és telefonon átpasszolta a lehetőségét, mosoly a fogfájós nőnek, egy mosoly a hazugoknak és árulóknak, mert egykor azt hittem megérdemlik.

Egy mosoly eladó, amit másnap reggel a savanyúak klubjának kell tovább adnod.

Kell? Vagy nem bírsz el a feladattal? Késő. Már a tied a mosoly. Add tovább...