Az embernek jól esik néha az audiovizuális kielégülés. Főleg, mikor épp küzdi át magát a megállói tömegen nem nemesb célért, minthogy időben beérjen az órára. Épp így esett akkor is, amikor föleszméltem a peronon arra, hogy nem egy bambínó, hanem egy valódi Ganz csuklós viller jajdul be a Blahára. Hát na. Abban a pillanatban mosolyodott el minden testrészem magamon, mihelyst konstatáltam a helyzet. És legyen ez az első bejegyzésem, melyben leírom, miért is.
Ha jobban megfigyeljük a közlekedés történelmét, láthatjuk, hogy nagyjából három nagy korszakot különíthetünk el (nem ideszámítva a kezdeti, kísérleti jellegű próbálkozások éráját) mind a vízre, mind a szárazföldre, mind a levegőbe tervezett járművek fejlődése/alakulása során.
Először minden jármű görbült, ahol csak lehetett. Mindennek volt íve, szemből rápillantva bájos kis mosolya, apró, igényesen megformált csillogó-villogó díszei. Olyan díszek, melyek összessége majdhogynem többet nyomott, mint maga a szerkezet. Zörgött, csörgött, csattogott, folyamatosan karban kellett tartani, de ha figyeltünk rá, rendszeresen ápoltuk, szeretgettük, mindig működött. Rájuk volt igaz a mondás, "ami működik, az egyben esztétikus is".
Utána jött a szocreál egyszerűsítés. Ami majdnem az volt, de azért mégse teljesen. Sok mindent átörökölt a már-már szecessziós hangulatú formatervezésből, ám sok mindent elhagyott. A görbéket mindenképp. Itt valahogy minden egyenes lett. Két, merőben más irányba mutató egyenest persze továbbra is görbék választottak el, ám az ívek jórészt eltűntek, enyhültek, nem ugrottak ki annyira a szögletesített testvonalból. Mégis sikerült szemrevalót alkotni, az újdonságvágy nem ment a külcsín rovására. Kezdett előtérbe kerülni a funkcionalitás, de nem vitték túlzásba. A gépek továbbra is nyíltak voltak, kis odafigyeléssel minden sajátkezűleg javítható, cserélhető volt.
És most meg itt van ez a modernbuzulás. Ami így annyira nem jön be nekem. Visszatértek a görbék, a kerek formák, ám ez már korántsem az, ami a huszadik század elejére/közepére volt jellemző. Mindent megpróbálnak egyetlen görbe vonallal leírni. Ami elindul a jármű orrán, az pont ugyanúgy ér véget a seggénél. Egyetlen rohadtnagy forma (többnyire tojás, vagy kígyóuborka) az egész. Díszek nincsenek, ha vannak, csak rontanak a látványon, minden sötét (pl. üvegek), fekete, és csillog. Vagy csak egy nagy hasáb az egész, enyhén görbülve. A forma a gazdaságosság maximális szolgálatában kvázi leszopja a funkcionalitást. Javítani sajátkezűleg lehetetlen, ha valami elromlik, az egész formát meg kell bontani, amire csak a márkaszerviz képes.
Példák a hajózásból:
biztos láttátok filmen, éltek-itten-nagyapák fotóin a korabéli, oldalkerekes személygőzösöket. KOSSUTH, PETŐFI, FELSZABADULÁS, IV. KÁROLY. Mindenhol ívek, hajószerű korpusz, díszes fazolinok, döfőorr, kígyófejes horgony. Játékos hangulatú gőzgép, lapátkerék-pacskodás, pöfékelő kémény.
Aztán jött a dízelesítés. Motoros személyhajók, vontatók, üdülőhajók - az ívek eltűnnek, de a forma még mindig hozza a klasszikust, elfogadhatóan szögletes lépcsőzetes görbületek, jelen van az aranymetszés. Például TÁNCSICS, SOPRON, UKRAINA (nézzétek meg a hajoregiszter.hu-n, vagy a folyamhajo.hu-n)
És mi van most? Ormótlan üdülőhajók, füstüveggel. Belül pazar az elegancia ugyan, de kívül csúnyák. Egy nagy, elfektetett panelház, vagy akvárium az egész, kabinok egymásra rakva, hogy a hasábos belterű zsilipeket maximálisan kitöltsék, a hajó minden szegletét eladhassák a fizetni vágyó vendégeknek, fölösleges görbék nincsenek. Például DELFIN 1, AVALON IMAGERY, SCENIC EMERALD.
Példák a gépkocsik terén: nézzük a Volgát. A szovjet GAZ autógyár remekét. A 21-es Volga, a 24-es, valamint a Siber a három legjobb példa. Nézzetek gugglin képeket.
És ez mindenhol megvan. A vasút (Nohab, V43, Desiro), buszok (Ikarus történelem és végnapok), és a villamosok terén is.
De térjünk vissza a 4-6 vonalon átélt gyönyöreimre. A fent leírtak alapján érthető tehát, miért szeretem általában jobban a régit az újnál (nem beszélve a tartósságról), s miért mosolyodtam el a Ganzcsuklós láttán. Most leírom, miért fagyott be az örülés.
Pusztán egyetlen közhely mindennek oka. A régi sajnos már nem tudja kiszolgálni ezt az elkorcsosult világot. Hiába utazom szívesebben egy régivel, mint a bambínóval, miközben hát na... megszaporodtunk.
Ezek az öregek pedig már aligha tudják hozni a mai közlekedési morál által megkövetelt merőlegeseket és párhuzamosokat. A bambínó jobban elnyeli a csúcsidőben másodpercek alatt kialakuló tömegeket, mint a mi kis szöcskénk. Ha épp nincs vele valami probléma, praktikusabb ilyenkor. Régen nem rohantunk ennyire, és nem is voltunk megtalálhatók ilyen nagy, sűrű hangyaszigetnyi csoportokban. No meg, 5-7 embernél még elveszik, de harmincnál már jelentős lépcsőhasználati állandóval kell felszorozni a megállóban állás időegyenletét, míg a bambínóba egy mozdulattal beesünk, vagy belöknek minket. És még így is túl sok a fölösleges, csupán a helyet elfoglaló ülés. Ahol egy fő leül, ott 3 másik tudna állni, de ha nagyon szeretik egymást, akár 4 is.
Mi egyre csak növünk, egyre idegesebbek leszünk, egyre gyorsulunk. Nem csodálnám tehát, ha a közlekedési kultúra negyedik óriási korszaka a tömegközlekedés tekintetében nem a járművek, hanem a pálya változásában állna, melyben a bambínókat nem újabb kiszanált villamosok váltanák föl, hanem egy óriási sárga-fekete csővezeték, melyben futószalagok dolgoznának folyamatosan, s szállítanák az embereket a viszonylatok teljes hosszában.
Én meg hiába örültem a hazai példánynak a Blahán. Az ajtó beszorult, nem bírt el a tömeggel, s még az előadásról is elkéstem. A régi akkor jó, ha a környezete is az. Régi az újban különleges látvány ugyan, meg muzeális, meg minden... de nyerni aligha nyerhet már. Hozzá kell tegyem, sajnos. Mert olykor van szerencsém átélni olyan élményeket, melyeket egy-egy megmaradt, első korszakos példány tud okozni. Az én korosztályom ebből már jórészt kimarad. És nem baj ez, mert nem hiányzik neki. Mert nem tud hiányozni az, amit nem éltünk még át. Kivéve a szexuális aktust, de az itt most offtopik.