Ha már így belejöttem, leírok egy lágyabb megtörténtet, amiben van lány is, meg romantika. Meg éjjeli busz. Azaz, inkább csak olyan későesti.

Történt nemrég, alig egy héttel a 2009. évi rendes menetrendi változtatások után, hogy későre nyúló bokros (ööö...) teendőmet követően egy jóval 11 után induló kettőhetvenhate-re (az amúgy megvan, hogy a kettőhetvenhate-t lehet kettőhetvenhétnek is kiejteni, ha angolosan tekintünk a dolgokra? ;>) sikerült csupán becéloznom a hazajutás lomposát.

Egyébként szeretem ezeket a félórás éjjeli meneteket (khm...), mert tényleg hangulatosak, bár vonattal a legjobb, amikor ki is tudod dugni. Márhogy, a fejedet. Egy darabig. Meg egy ideig. Túlélő sósmogyi - hogy ne aludj el, esetleg könyv, valami könnyű - amiben viszonylag hamar megtalálni a gyilkost, vagy az igaz szerelmet, némi zene, friss levegő, és tanulmányozható utasok. Kevés, hangsúlyozom, mert a sokat nem lehet feldolgozni. Ennyi kell hozzá, meg a gondolatok, és tényleg fasza kis utazásban lesz része az embernek, miközben pedig semmi mást nem csinál, csak próbál valahogy fáradtan hazajutni a lassan megaludni készülő iparváros fényösszeszennyezte forgatagán keresztül.

A végállomást egy lassú, komótos kanyarral vettük be. Itt mindenki leszállt, csupán ketten maradtunk fenn utasok, hisz körjáratról beszélünk, nekünk még odébb volt a megvalósulás. Minő véletlen, egy lány maradt fönn velem, ki a mögöttem fekvő (ülő?) bőrülésben fészkelt. Leszálláshoz készülődtünk, én az első ajtóhoz mentem, ő a hátsóhoz.

Én a "Bártfai utca vol 2" megállónál szoktam leszállni, mely a végállomás utáni első megállót követő első megálló (jólmegaszondom), a két megálló közt pedig van egy derékszögforduló, mely során buszunk befordít a Diadal utcára. És itt jött a meglepetés. A két megálló közé ugyanis az idei átszervezések során beékeltek egy harmadikat. Hogy miért kellett két részre osztani az amúgy alig 2-300 méternyi megállóközt, arról máig nincs lövésem, ráadásul pont a kanyar után érkezett az újdonsült megálló, - ami akkor még semmi másból nem állt, csak egy random odaállított alupóznára sebtiben felszegelt kéktáblából - így joggal gondoltuk azt egész sokáig, míg empirikus úton meg nem győződtünk az ellenkezőjéről, hogy nem lesz probléma a busz elhagyásával.

Lett. A busz ugyanis megállt az új megállóban, kinyitotta az ajtókat, mert hiszen jeleztünk, és hát le kellett szállnunk. És persze ez egy eléggé erdős/bozótos környék, s nem vettem volna a szivemre, ha a különböző viszonylatátszervezések áldozata lesz a lány, így mellészegődtem. A félmegállóközi hátralék legyűrését tehát egy romantikus séta varázsolta elviselhetőbbé, melynek végén dacolva bátortalankodásommal, karon ragadtam a lányt és...na jó. Nem így történt, csak vicceltem. De történhetett volna így is, vagy majdnem így. De nem így volt, mert egyikünk se hagyta magát, és csakazértse szálltunk le a potyamegállónál.

A busz állt egy darabig, mi összenéztünk. Vártunk arra, hogy a másik lép. Le, a lépcsőre, majd a járdára. De nem tettük, mert egyikünknek sem itt a célja.

Aztán a buszvezetőnek lassan elfogyott a türelme:
- De hát most miért nem szállnak már le?! - szólt ki a fülkéből.
Én felé fordultam, majd félig hangosan, félig vigyorogva, félig azért persze olyan kicsit szemrehányós mimikával az arcomon visszakérdeztem:
- De hát most mi a túrót csinál itt egy megálló?
A sofőr ekkor egykedvűen visszacsukta az ajtókat, a lány elmosolyodott, mert nagyjából mindent hallott, és gurultunk tovább. Aztán megálltunk végre a saját megállónkban. A történet vége pedig már semmilyen. Mint amilyen néha az élet. Mindenki ment a saját kapujához.

De érdekes gondolatban bejárni a többi alternatívát. Érdekes belegondolni abba, hogyan alakítjuk az életet, és hogy mennyire apró kis szikrákon múlik a komoly dolog. A pillangó hatás. Mert ki tudja, hogyan változik az élet, ha semmi más nem történik, csak leszáll két ember ott, ahol nem akar.