A megfutamodás

Az a baj, hogy annyiszor volt már nekem is az a bizonyos pillanat, hogy egymásra mosolygás, akár délitől örsig, tehát egy egész vonalon keresztül, és aztán szépen ki-ki a maga útjára... Mindig utólag jutnak nagyszerű ötletek az eszembe, hogy hogyan lehetett volna ügyesen valami ismerkedésfélét elindítani, de abban a pillanatban szégyenlős vagy ritkán magabiztosabb mosoly, és feszült várakozás, hátha lesz valami...

A legutóbbi eset, tipikus szerencsétlen vagyok, esete volt ... A metróra felszállt egy helyes srác, persze azonnal észrevettem, mintha lenne egy beépített radarom eskü:D Nem is neki, inkább csak úgy magamban kezdtem el mosolyogni...10-ből 9szer megérzem, ha valaki néz, most is így volt, rögtön elkezdtem keresni, hogy ki az, és a helyes srác volt az... Ilyenkor abban a tudtaban, hogy úgyse ott száll le, ahol én, merek felszbadultabban és gátlástalanabbul szemezni, mosolyogni... Hát igen, de ugyanott szállt le, ahol én és akkor történik az, hogy kicsit meglepődök és elkezdek sietni...Zebránál a sok ember elválasztott minket egymástól :D és végül ő másik kis utcába kanyarodott el... Barátnőmmel megbeszéltük, hogy elmegyünk moziba délután, így irány a keleti, arénába. Tempósan lépkedtem a zebra felé, amikor kit láttam meg a haverjával álldogálni a zebránál? Igen ugyanaz a lila póló és srác, már másodszor aznap... Metrón ugyanúgy mosolygás, senki sem takart senkit, tehát tisztán láthattuk, hogy igen, nem képzelődünk mindketten egymást nézzük. Na és ő vajon hol szállt le? Keletinél, mint én.. Na ekkor már elhatároztam, hogy most már tényleg bámulni fogom, és meg is próbálkoztam valami ilyesmivel, ő pedig igyekezett lassítani mozgolépcsőn hátrafordulni, de én is lassítottam, elrontva a játékunkat és eltűnt végül a szemem elöl.. Jó lenne egy harmadik esély, meg elvileg egy részen is lakunk, hátha harmadszorra vlamelyikünk végre tesz is valamit:D

viccesek az ilyenek:D

Anno egyzser írnunk kellett egy történetet, arra a mondatra, hogy végállomás kérem hagyják el a szerelvényt és erre figyelmeztessék utastársaikat is, íme csak mert kapcsolódik a témámhoz amúgyis:

Végállomás csak a kezdet…

Már csak pár megálló és végállomás. Déli pályaudvar következik. Na mindjárt ott vagyok!

Egyre kevesebb az utas, de azért jó páran maradtunk, biztos sokan a vonathoz igyekeznek, mint ahogyan én is. Mindenki készülődik kivéve egy embert mellettem… Gyönyörű füzetbe, mintha csak rajzolná a betűket a tintával. Káprázatos pillangókat és patakokat, egy kellemes, nyugodt világot!

Teljesen belemerülök az általa rajzolt és írott világba! Arra eszmélek, hogy már pár perce a Déli pályaudvarnál vagyunk és felhangzik a mindenki által jól ismert mondat:

,,Végállomás. Kérjük kedves utasainkat, hogy megállás után szíveskedjenek elhagyni a vonatot, és erre figyelmeztessék utastársaikat is".

Nem akarok leszállni. Mikor látja, hogy tétovázok, kedvesen rám mosolyog, és azt mondja:

-Menj nyugodtan, én még maradok egy kicsit!

 Úgy látszik, azt hiszi, hogy figyelmeztetni akarom. Tényleg ez eszembe se jutott, hogy miért nem száll le! Valószínűleg észre sem vette, hogy bámulom. Még szerencse!

-Megkérdezhetem, hogy miért nem szállsz le?!

Felsóhajtott, de közben továbbra is a füzetét nézte.

-Igen, ha én is megkérdezhetem, hogy tetszett-e amit írtam?

Ó, szóval mégis észrevette. Na jó szedd össze magad…

-Gyönyörű, amit írtál, de túl szép, hogy igaz legyen.

-Fantázia, tényleg úgy gondolod? Akkor maradj itt a metrón velem és bizonyosodj meg róla…

-De hát le kell szállnom és neked is! Mennem kell, és ez a metró nem megy tovább!

Magabiztosan mosolyog és csóválja a fejét.

-Mindig van még egy megálló, de nem sokan várják meg, míg elérnek oda! Szóval mész vagy maradsz?

-Mi történik, ha maradok?

-Túl kíváncsi vagy, talán menned kéne…

-Maradok, ha lehet!

Erre egy újabb mosoly volt a válasz majd némán a füzete fölé hajolt. A metró továbbindult…

Nem egy ronda állomásra érkeztünk, mint amire számítottam. Ragyogó napfény sütött be az ablakokon, a gyárépületek, betondzsungelek helyén virágmezők, vadlovak, gyönyörű patakok… Az ajtók kinyíltak, és én gyorsan kiléptem az ajtón, nehogy eltűnjön előlem ez a csoda…

A fiú, mert körülbelül annyi idős lehetett, mint én, eltűnt és így egyedül maradtam a rengeteg kérdésemmel. Levettem a cipőmet és mezítláb sétáltam tovább a puha fűben, néztem a színes, elképzelhetetlenül ragyogó madarakat, pillangókat. Elkalandoztam és nem vettem észre, hogy a patak partjára érve egyre sziklásabb a vidék.

Váratlanul megcsúsztam és egy szakadék szélén találtam magam! Lenéztem és elborzadtam a látványtól. Gyárak, füst, égő autók, lövöldöző emberek, egymást marcangoló kutyák, szürkeség, vér és sikolyok… Elveszítve az egyensúlyomat egyre jobban húzott a szakadék magával! Hirtelen azonban megfogta valaki a kezem és visszaemelt a színes, és ragyogó világba. A metrón utazó fiú volt. Mosolygott és védelmezően átkarolt, egyre messzebb sétálva a borzalmaktól!

Ekkor kinyitottam a szemem és felébredtem... A metrón voltam és egy furcsán ismerős gyönyörű kékszemű fiú nézett le rám...

-Sajnálom, hogy felébresztelek, de a Déli pályaudvarnál vagyunk!

Körülnéztem és mindenki leszállt már rajtunk kívül a metróról. Megláttam valamit a kezében… Egy kis füzetet! Rám mosolygott és megkérdezte, hogy mielőtt elaludtam meddig olvastam el, amit írt? Szóval nem csak én figyeltem őt… Elmosolyodtam, és mindent elmeséltem neki, ő pedig átkarolt s együtt szálltunk le a metróról és léptünk ki a kegyetlen világba…

szép álom^^