Begördül a hetes expressz az Etele tér, Kelenföldi pályaudvar fantázianevű végállomásra. Ajtó ki, emberek le, át a nyíló ajtóknál várakozó felszállandókon. Közelharc vér nélkül, tekintetek háborúja. Busz kiürül, leendő tömegközlekedők fellépnek, felugranak, feltántorodnak a fedélzetre.

Első adag leül. Élelmesnek áll a világ. Erős eufemizmus az élelmes. Második hullámnak ülőhely nincsen. Óraátállítás előtt, esti szürkületben nem járnak olyan sűrűn a buszok – még pár percig csak ott áll a hetes expressz. Mindenki elfoglalja a törzshelyét. Van, aki a csuklóra bukik (ha szék már nincs), van, aki az első beugróban pihen meg legszívesebben. Az ülések közti folyosót sokan valahogy nem szeretik. Mindegy, csak az a fölösleges tömörülés ne volna.

Áll a busz, állnak a fáradt emberek. És kapaszkodnak. Mintha százkilométerperórás sebesség tépné őket függőleges helyzetükből, és folytonos kanyarban száguldana a busz, úgy ragaszkodnak a hideg kapaszkodókhoz. Kapaszkodnak, és néznek maguk elé üresen.

Szomorú vicces látvány.