Atyaég, ha tudnátok, hogy hányszor ugrottam neki ennek a blogbejegyzésnek, de újra meg újra kitöröltem, és persze még most sem tudhatom, hogy mi lesz a soraim sorsa... :)
Van bennem egy érzés, egy öröm, egy tapasztalat, egy feledezés, és ezek együttes gombolyagja, meg még ezer ezekhez kapcsolódó érzet és hatás, amit úúúgy leírnék, olyan szívesen megosztanám Veletek, de nem tudom jól felvezetni és tálalni. Az alap téma az, hogy változtam, és ez nagyon jó, a változás mindig jó, és már ezt is tudom, és nem félek tőle, mint évekkel korábban.
Szóval, az elmúlt években lassacskán elkezdett benőni a fejem lágya, de most az elmúlt év olyan fejlődéseket indított meg magamban, és az eddigi tendenciákhoz képest olyan drasztikus változáskat hozott, hogy alig bírok örülni nekik :)
Kapom a visszajelzéseket is, egyrészt, ahogy tapasztalom az emberi kapcsolataimon, ahogy szavak nélkül alakul vagy leépül egy barátság, másrészt már szóvá is tették több alkalommal is szeretteim, hogy előnyömre váló változásokat látnak rajtam, és büszkék rám. Ők azt a szót használták, hogy felnőttem - vagy hogy öregszem :)
Blablabla, most írnék rengeteg felesleges sort és mondatot, én arról szeretnék most beszámolót írni, hogy az ellentétes (vagy ellenkező?) nemhez fűzött kapcsolatom miként kamatoztatja az utóbbi időszakomat.
Számomra a legnagyobb büszkeség magamon, hogy ráébredtem, hogy nem sietek sehová. Nem kell kapkodni, és nem is teszem.
Korábban -jobban mondva legutóbb- iszonyú hamar, kb. még a dolgok megtörténte előtt olyannyira felhergeltem magam, hogy pikk-pakk lehúzták az arcom előtt a rolót, azonal sokkos állapotba kerültem és a környezetem rögtön elkezdte a kereszteket vetni az emlékemre, mert tudták, hogy onnantól én egy ideig nem vagyok beszámítható állapotban.
Jó, persze, most nagyon drasztikusan fogalmazok, elnagyítom és túlzom a valós történéseket, de érzékeltetni szeretném, hogy ez hasonlóan vehemens következményeket vont maga után. Mohó és dependens voltam.
(Itt megint kitöröltem egy fél oldalnyi szöveget, mert unalmas volt.)
Lényeg, hogy az utóbbi hónapokban tisztáztam saját magammal rengeteg bennem (f)elmerülő kérdést, elvárást, kételyt, félelmet, bosszút. A feleslegeseket pedig levedlettem.
Ennek igazi eredményeit látom most. És igazán boldogító.
Magamat lepem meg vele, milyen nyugodt vagyok. Semmi türelmetlenség. Rengeteg bizalom. Mértékletesség.
Van időm és módom meghallani a leghalkabb neszeket magamban -és a másikban!!. Most először, a legapróbb lángját is látom a hiányérzetnek. Felfedezem, ahogy akaratomon kívül egyszercsak eszembe jut a másik. Egy nagyon finoman előbújó "lennék vele".
Csónakázni a víz tetején és lassan, a vízzel együtt mozogni, ahelyett, hogy atombombával szétrobbantanám a gátat és árvizet produkálnék - nagyon tetszik.
Mert az élet, bizony, így is szép.
Na, azt hiszem, ezt meghagyom. :)