2010.05.10. kb. 8:00 - reggel (Budapesti időszámítás szerint)

Nyugati téri metrómegálló (M2, kék), az elejétől számítva a metró kétharmadánál

Rosszul aludtam, nyűgös és fáradt vagyok. Már a nap végét várom… Megint tömeg, egy újabb hét kezdete és még be sem értem a melóba. Lényeg: nem szeretem a hétfő reggeleket.

Megáll a mi nagy, gyönyörű szép, kék kígyónk és kinyílik az ajtaja.

Én bal oldalt helyezkedtem el, hogy a kilépőknek szabad utat adva mielőbb megszabadulhassanak a BKV adta örömöktől (lökdösődő testfolyam, mint mindennapi velejárója az utazásainknak).

Már az ajtó kinyílását követően egyből feltűnt átellenben, közvetlenül az ajtó mellett egy helyes lány. Elsőre szerintem 25-27 év körüli.

Barna szem, barna haj, átható tiszta tekintet, mely nem tükröz fáradtságot, vagy levertséget, nem láttam rajta megkeseredést, vagy hasonlót, ami oly gyakori manapság az emberekben. Mondhatni energiát és életet sugárzott, de lehet, hogy csak utólag magyarázom bele… Nekem így jött át. Öröm volt ránézni… Nem csak szép volt, volt tartása, önbizalma és kisugárzása. Egyből felvillanyozott és eltűnt belőlem minden eddigi negatív érzés és elfoglalta helyét a lány és az érzés, mely magával ragadott.

Sötét földszínű ruhákat viselt (talán barnát), szoknyát, táska a kézben, hátát az elválasztó falnak (ami valójában az ülő rész széle) vetette, így utazott végig, kifelé nézve.

Villámcsapásként ért a jelenség, tényleg szép volt, egy pillanatra szerelmes lettem... Még meg is nézett, talán érdeklődött volna is, ha nem ott és akkor vagyunk, és nem siet mindenki munkába/dolgára/stb., de persze ez csak feltételezés és persze lehet, és valószínűbb is, hogy az enyhe, talán szokványosnak is nevezhető és mindennapi érdeklődésről van szó, amikor is csak egyszerűen megnézzük egymást amolyan rutinból.

Persze én belefeledkeztem röpke másodpercekig gyönyörű barna szemeibe és egy másodpercig tényleg megbabonázva álltam… rászegeztem a tekintetem, megpróbáltam minél jobban az eszembe vésni és kinyerni a pillanatból annyit, amennyit, csak lehet. De aztán kapcsoltam, hogy hol is vagyunk… és muszáj volt továbblépni és fel kellett szállnom és meg kellett kapaszkodnom és visszatértem végül a realitás talajára. Úgy voltam vele, hogy metrószerelmek és vonatszerelmek minden nap vannak és lesznek is. Ez az impulzus is olyan gyorsan jött, mint a nyári zápor, és ugyanoly gyorsan múlik is el.

Egy munkatársammal utaztam, így vele beszélgettem végig az utat, szokásos oda-vissza érdeklődő kérdések, amikben leginkább a hétvégéről volt szó. Valami történetet mesélt egy buszos utazásról, meg valami néniről, aki a saját életével traktálta, de megvallom elég nehéz volt figyelni, főleg koncentrálni, amikor legszívesebben másfelé néztem volna. Más dimenzióban léteztem...

A hölgy végig ugyanott állt, közvetlenül a hátam mögött. Egyedül utazott és Ferenciek terénél szállt le.

Szerencsére sikerült megnéznem annyira, amennyire csak lehet és az nem tolakodó, így maradandó képem van róla, bár a memóriám nem segíti eme szép kép megőrzését.

Én magam öltönyben voltam, világossárga ingben és csoki-barna nyakkendőben, aktatáskával.

Nem tudom, mit várok ettől az oldaltól, talán semmit, mégis megadom a lehetőséget magamnak, hátha olvassa az illető és szeretne reagálni rá… Ha nem, akkor legalább is kiírtam magamból az élményt és köszönöm Neked!

Nekem jól indult a reggel!

:-)