Már megszokott elvetemültségeim sorát fogja gyarapítani ez az írás is. Írtam már a célokról, a tervekről, a megvalósításokról. Az idei év elején két nagyon nagybetűs tervem volt: a Nagy Tavaszi Terv (azaz Budapestről egy nap alatt letekerni Debrecenbe, illetve vissza) és a Nagy Nyári Terv (egy kerékpáros körtúra Budapest - Balassagyarmat - Poprád - Zakopane - Krakkó - Auschwitz - Esztergom - Budapest útvonalon). Na ezek közül egyik sem jött össze :D A debreceni letekerést megvalósíthatónak tartom, ha valaki velem párhuzamosan megy Debrecenbe, és a csomagjaim nagyobb részét rá tudom ruházni, az északi körtúrára pedig jövőre kerülhet sor, már keresés alatt állnak a legideálisabb segítők. A nagy és megvalósítatlan tervek mellett viszont vannak kisebb, és már mondhatom, megvalósított elképzelések is, ilyen volt a Balaton-kör, és a Kékestető megmászása - otthonról. Na ez utóbbi élménybeszámolója következik most, hisz épp egy hete történt :)

A július közepei Balaton-kör után közel egy hónapig nem ültem biciklire. Ekkor határoztam el, hogy most felmegyek az ország csúcsára. Készítettem is az alkalomhoz illő táblácskát, és egy előzetes időbeosztást az érinteni kívánt pontokról. A táblácska két oldala, és a tervezett déli felezőpont határozta hát meg az első és a második küldetést: otthonról feltekerni a Kékesre, illetve onnan hazatekerni. A 4:00-ra tervezett indulás elég durva volt, koromsötét honolt a Kárpát-medencében, és hiába két bringás első lámpa, a kivilágítatlan, és éppen felújítás alatt lévő 31-es sz. főútnak nem biztos, hogy értelmes így nekivágni. Végül tudtam annyit pakolászni itthon, hogy 4:00 helyett 5:20-kor keltem útnak :D Csípős hideg volt, a rövid ujjú mez cipzárját teljesen felhúztam, de a hűs menetszéltől még így is meredeztek a bimbik, még ha nem is annyira, mint a Mentos-reklámban, de épp eléggé ahhoz, hogy egy kicsit vacogjak.

A városhatárnál aztán megálltam. Nem volt már szükség a lámpákra, így kitehettem a biciklire az útirányjelző táblát is, levetkőzhettem magamról a kukásmellényt, és lőhettem pár képet. Aztán indult a monotonnak nem nevezhető kalandtúra a 31-esen: vékony országúti gumikkal a felmart, szegély nélküli úton, mert Mendéig szélesítenek. Mende után meg szimplán pocsék. Így érkeztem végre valahára Sülysápra, ahol úgy gondoltam, az első pihenőnpontnak itt az ideje, no meg egy kis reggelinek is. Adtam egy pofont a bringás sztereotípiának, miszerint a bringások ilyenkor müzliszeleteken, csokin, és egyéb könnyű kajákon élnek: a táskámból szeletelt kenyér, parasztkolbász és újhagyma került elő. Páran megcsodáltak a reggel munkába indulók közül, majd továbbindultam Kóka irányába.

A legutolsó tavaszi túra a Gödöllői-dombságban volt megtartva, kerékpárral, akkoriban újították fel a Zsámbokot Kókával összekötő utat. Mostanra természetesen kész lett, és jelentem, fantasztikus állapotú, tükörsima aszfalt, kis forgalom, és gyönyörű panoráma jellemzi, érdemes elkarikázni arra a környékre. Már innen látható a Kékestető. Van egy olyan kanyar is, mint a belgiumi spa-francorchamps-i versenypályán az Eau Rouge, ugyanúgy lejt, törik, majd emelkedik, csudajó.

Zsámbokon újabb kis falatozás, Turán gyors áthaladás, és hipp-hopp, el is hagytam Pest megyét: üdv Heves megyében, üdv Hatvanban. Kellemes városka, már amit láttam belőle, és amit megmutatott a geocaching, viszont a bringások mindenütt a járdára vannak szorítva. Érdekes, hogy a 3-as sz. főúton települések között bátran és nyugodtan lehet kerékpárral közlekedni, addig településen belül rendre ki vannak tiltva a bringások. Ezen tűnődve indultam tovább, de nem egyenesen Gyöngyösnek, hanem kis kitérővel Atkár felé. Atkár egy kis település, nincs is benne semmi különös, a határban napraforgómezővel. Viszont a napraforgómezőn keresztül egy kivételes és egyedülálló geológiai képződmény érhető el: az atkári periglaciáris talaj, a maga különleges forma- és színvilágával. Akit részletesebben érdekel, hogy mi is ez valójában, olvassa el itt! Ekkor már közel 3 órás késében voltam, úgyhogy mentem gyorsan tovább Gyöngyösre. Itt bizony már fogytán voltam az üzemanyagból, meg is álltam vásárolni, majd a parkolóban ebédelni, aztán nekivágtam a hegynek. Tavaly októberben, télies körülmények között jártam erre utoljára, akkor is biciklivel, de mintha akkor könnyebb lett volna az egész. Most mondjuk ismét meleg volt napközben, mint a Balatonnál, ami egy kicsit több energiát vett ki belőlem, mint szerettem volna. Párszor még megálltam egy-egy láda, vagy jó fénykép miatt (miközben a Kozmári-kilátó közelében lévő láda keresése közben majdnem meghaltam a nem veszélytelen sziklamászásban), de a kedves meredekségű Gyöngyös - Mátraháza út végén eljutottam a kékestetői elágazáshoz, ami aztán nem cicózik: a korábbi 4-5%-os emelkedő 8-10%-osra durvul. Legkisebb fokozatba le, ideális tempó beállít, rááll, és monoton szuszog. Így kerültem fel az ország tetejére, ahol aztán fotózgattam, telefonálgattam (szeretek ismerősöket számukra meglepő helyekről felhívni), és kifejtettem pár embernek, hogy a hegyi utakban azt utálom a legjobban, hogy ha balra kanyarodik, akkor sokkal hosszabb utat kell megtenni a kanyar külső ívén, míg a jobbosok meredekebbek a balos külső ívnél. Sehogy sem jó, nem nekem való ez a kerékpáros hegymászás. :D

Mikor kedvemre kifotóztam magam, 4,5 órás késésben indultam tovább Galyatető felé. Egy ideig szépen lejtett is az út, átlag 35-40-nel suhantam, bár a GPS megállapította, a maximumom 72 km/h volt. Egy országútis csatlakozott hozzám, beszélgettünk egy ideig, aztán a következő panorámánál félreálltam enni (már megint) és fotózni, ugyanis volt mit, és arra gondoltam, jövőre onnan fotózok majd vissza. Ismét durvulni kezdtek az emelkedők, Galyatetőre is fel kell bizony kapaszkodni rendesen, de utána! Pásztóig már csak gurulni kellett a hegyek közötti naplementében. Hogy jó tempóban tudjak lefelé jönni, nem az út legszélén jöttem, hanem a sávom teljes szélességét kihasználva. Az egyetlen dolog, ami zavart, hogy a menetszéltől vagy nem hallottam, ha utolért egy autó, vagy tévesen azt hallottam, hogy vannak mögöttem, így sűrűn nézegettem hátra is, hogy mi a helyzet. Pásztóra este 8 körül érkeztem, és megállapítottam, ha még ládázni szeretnék, a következő vonatot már nem biztos, hogy elérném, az azt követő vonatig viszont nem csak a pásztói láda fér bele, hanem a szomszédos, Tar településen elrejtett csésze is, így a vasútállomás előtt még egy kis kitérőt tettem. :) Az eredeti terv szerint Pásztóról is hazatekertem volna, ám ekkor már 6 órás késésben voltam, és koromsötét volt - a hátralévő útvonalon (Pásztó és Gödöllő között) pedig még sosem jártam, így a vonat mellett döntöttem. 

Pásztón a jegypénztárnál továbbra sincsenek a helyzet magaslatán. Nagyon romantikus, hogy még mindig kis bilétákat adnak vonatjegy címén, és nincs számítógépes jegykiadás, de a különböző kedvezményekről még csak nem is tudnak soha semmit. A Magyar Kerékpárosklub tagjaként jogosult vagyok kedvezményes kerékpárjegyet kérni a biciklimnek, ami a bringajegy árából 25% kedvezményt nyújt. A néni nagyon nem hallott erről (pedig évek óta elérhető kedvezmény), és mivel számítógépes jegykiadás nincs, valami számlát vagy igazolást írt, kedvezményes kerékpárjegy helyett pedig díjmentes kerékpárjegyet kaptam. A Somoskőújfalu-Hatvan vonal kalauzát ez nem is nagyon érdekelte, de a Hatvan-Budapest között közlekedő utolsó személyvonat ellenőrének már feltűnt a furcsaság. El is mondtam, hogy kedvezményes jegyet kértem, mint mindig, a kódját is fejből tudom, mert a pénztárosok rendre nem tudják, fel is ajánlottam, hogy szívesen megváltom a nekem járó kedvezményre jogosító jegyet is, hogy ezzel ne legyen probléma (büntit meg nem szeretnék), de elnézett a hiba fölött este negyed 11-kor.

Summa summarum 164,8 km, két szál kolbász, puding, müzliszelet, 2 liter citromos ital, néhány liter víz, egy kiló kenyér, hagyma, alma, panoráma, és a büszkeség: otthonról is megmászható a Kékes!